az első epikus összefoglalás

 

1908-ban a Hét krajcár megjelenése után Ady úgy üdvözölte Móricz Zsigmondot, mint Petőfi Sándor Arany Jánost. De a Hét krajcár csak felvillanás lehetett:  belső tudósítás a korábban szótlan szegénységről, tehát egy új társadalomszemlélet megnyilatkozása, amelyben azonban a paraszti azonosságtudat közvetlensége feloldódik az érzelmességben.

Vajon a Nyugat irodalmi forradalma miért nem kapcsolódott közvetlenül a századforduló premodern elbeszélőihez, Gozsduhoz, Cholnokyhoz és társaihoz? S Móricz Zsigmond miért beszél úgy a századelőről, mint levegőtlen senki földjéről, amely lebunkózott vagy önfeladó magyar tehetségek temetője? Tény, hogy pályakezdésének hosszú, kínos korszakában konzervatív eszmények között tétovázott, s amikor Osváth Ernő bíztató szavai a modernek közé vonzották, ő nemcsak a népnemzeti harmóniájához fordult el a nyugathoz vezető damaszkuszi úton, hanem a melodrámától is: igazi lázadása a társadalom és műfaj-szemléletben egyaránt az 1909-es Sárarany.

Mai olvasója bizonyára alig veszi észre, hogy milyen széles történelem­- és társadalomrajzzá tágul a főhős, Turi Dani helyzetképe. A regény első fejezetében a falukép mögött csakhamar megjelenik a Karay család múltja és jelene, amely leplezetlenül követi a Károlyi grófok igaz történetét. Benne van ebben a család meggazdagodása a szatmári béke után épp úgy, mint a nemzetiségi probléma felbukkanása, amelyet az uradalom sváb és román telepítése idézett elő. A regény harmadik fejezete gazdasági helyzetképet foglal magába, amelyben meglepő egy újnépies ideológia felbukkanása: a pogánykultusz és a napkeleti lelki világ mitologikus védelme. Ez a két indító fejezet akár a Puszták népe és a népi irodalmi szociográfia előképe is lehetne, de a múltból megítélve kétségtelen, hogy egy naturalista regényeszmény szülöttei. Az utókor nem történelmi és társadalomtörténeti ismeretanyagainak elvontságát kéri számon az írótól, hanem az elvontságnak mint regényi közegnek érvényre juttatását. A Sárarany írója azonban hamar hátat fordít a társadalmi regény naturalista eszményének, hogy teljesen átadja magát az ösztönélet ugyancsak naturalista indítékú ábrázolásának, amelyben még a paraszti felemelkedésvágy is beleolvad a hős szenvedélyének természetrajzába. Ez a szenvedély egyforrású, de sokágú. Turi Dani egymás mellett és egymás után sok konfliktust él át. Ezt a sokszoros szorítást nem bírja ki, sárrá válik benne az arany. Alkotója szerint mert sár a világ is, amely lehúzza és magába fullasztja. De ez az írói értelmezés csak a regény summázata és a cím sugallata lehet. Az egész mű nyers, vad és forró lávaömlése gazdagabb jelentéstartalmakat sejtet. Ezek összefoglaló neve a szenvedély lehetne, amelynek ábrázolására aligha alkalmas a Sárarany írójának módszere, a racionalizmustól soha elszakadni nem képes naturalista lélektan.

Az irodalmi konvenciót azonban kétségtelenül provokálta a Sárarany, s után a vajon joggal említjük-e az 1913-as Kerek Ferkót, amikor a század eleji magyar modernizáció regényeit keressük? A polgármester itt nagy, vastag, fekete ember. Vastagok a gyerekek az iskolában, s vastag kövér a leggazdagabb legény a bálban. A korán elöregedett asszony sovány, száraz, mint a bot, valamint csendes és szorgalmas. Nyilvánvaló, hogy a jellemzések szóhasználata itt nem artisztikus lelemény, hanem pontos életmegfigyelések összege. Mert a Kerek Ferkó egész anyaga és minden motívuma arról győz meg, hogy benne mozdíthatatlanul vastag és önzően zsíros az egész világ, és botsovány a testet öltő távlattalan munka.

Pedig ez a vastag és botsovány világ a századelő modernizálódó Magyarországán a polgárosodás egyik lehetősége. Legnagyobb terjedelemben a regény a kunsági parasztváros társadalmát, hierarchiáját, szokásrendjét és életét mutatja be. Ez a világ egyszerre őrzi a maga függetlenségét a földesúrtól, a jöttmentektől és a zsidó ügynököktől. A nagykunság világában már a földesúr puszta szerepeltetése is drámai túlzás. Márpedig a parasztváros és a földesúr ellentét az író tovább mélyíti, amikor meséjének középpontjába állítja a földbirtokos fiú, a féktelen magyar urat megtestesítő Kerek Ferkó és a polgármester leány szerelmi konfliktusát. Ez a leány a regényidő előtti pillanatban érkezett meg Budapestről friss érettségi bizonyítvánnyal a kezében. Fel van töltve az új műveltséggel, öntudatos, vitakész és feminista. Regényükben, amely hecctörténetnek indul, a szembeszegülő erők és önérzetek az ellentétekre épülő szenvedélyes szerelem csiholói lehetnének. Lehetnének, ha Móricz Zsigmond azonnal ki nem oltaná a főhősei karakterében és előtörténetében rejlő ellentéteket.

De az idill oltárán nemcsak egy nagytávlatú szerelmi történetet áldozott fel az író. Feláldozta a modernizáció sorsának megsejtését is, hiszen Kerek Ferkó és Kotzog Mariska harca az új emberi kapcsolatok, értékek, erkölcsök, magatartásformák és egyéniségfelfogások regényi modellálása is lehetett volna. S ennek az áldozatnak súlyos következményei  különösen akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor a szerelmi történet bonyolítói között megjelenik a társadalmi motívum. A Kerek Ferkó kisajátító eszméitől megsértett Mariska a józan városi főmérnök által kínált nyugalmas boldogságba húzódik vissza, s egyidejűleg egy nagy gazdasági terv függvénye is lesz, amely kiélezi a parasztváros és a földbirtokos ellentétét. Kerek Ferkó számára végülis nem marad más, mint a szabályos leánykérés, amely minden belső és külső akadályt elhárít a happy end elől.

Ezt a regényvéget a Kerek Ferkó minden igényes kritikusa kárhoztatja. De láthattuk, a happy end mellőzése sem hagyta volna feltárulni a kun parasztváros valamint Kerek Ferkó és Kotzog Mariska történetének távlatait. A Kerek Ferkó kudarcának forrása ugyanaz, mint a Sáraranyé. Turi Dani történetében a szenvedély ábrázolásának kizárólagos vállalása vezethetett volna el olyan jelentés sugallásához, amely túlmutat a mese konkrét szociológiai és történelmi tartalmain. Kerek Ferkó és Kotzog Mariska egymásnak feszülő szenvedélye többet sugallna, mint révbe érésük előtörténetének társadalmi és társadalom-karakterológiai motivációja. S ez elrendezhetné a különböző természetű életanyagokat.

Móricz Zsigmond, a hőskorát élő Nyugat regényírója Az Isten háta mögöttben (1912) alkotta meg azt az önérvényesítő poétikumot, amely már nem csupán függvénye egy kis város történetében a társadalom-ábrázolás igazságának. Aligha véletlen, hogy a narratológiai elméleteket is felhasználó modern elemzők legtöbbször ezt a Móricz-művet választják, amikor az írói sugallat és a poétikai eszközök – például az irónia – interakcióját akarják demonstrálni. De további vizsgálatot érdemelne, hogy ennek az önmagában érvényes és teljes regényvilágnak milyenek a távlatai. Vajon az egyetemes élet és létezés mikrokozmosza-e ez a televény? S ilyképpen hol helyezkedik el Móricz Zsigmond nyugatos korszaka a megújuló regénytörténetben? Egyelőre azonban azt kell vizsgálnunk, hogy mely művek küzdöttek meg legsikeresebben az idő áramával a század eleji magyar modernizáció korrajzregényei közül. S ezt a kérdést a tízes évek legnagyobb arányú Móricz-regénye, A fáklya  kényszeríti ki. Tudjuk, hogy ez a mű 1910-ben a magyar vidék rajzaként indult, s 1917-ig a vér és acélözön előtti magyar élet képévé szélesedett. A vidéki élet, az egyéni lélek megrendültsége és a világégés visszfénye megannyi regényszál, motívum és mondanivaló ösztönzője, forrása és indítéka itt. De képes-e organikus regényvilágba, egy koherens rendszerbe épülni valamennyi? S ha a végső változat a háború hatásának kiírása is, ami a vérözön előtti magyar élet regényében csakis áttételes lehet, kialakulhat-e benne a szükséges elvonatkoztató közeg?

A válaszkeresés kiinduló pontja a regény befogadás-történetében meglehetősen szilárdnak látszik: A fáklya középpontjában ugyanúgy a társadalmat átalakító tett és gondolat konfliktusai állnak, mint az egész korrajzregény-történetben. Hőse a bonyolult képletek közé tartozik, mert nem csupán rezonőrje a közösségi harcnak, hanem valóságos megtestesülése, s emellett magában hordozza a korrumpálódás átélését, a sorsába bezárt ember tehetetlenségét, a létproblémákkal vívódó egyén bénultságát és egy messiás tragikumát. Pikler Gyula Anatole France Histoire contemporaine-jához mérte. De míg Anatole France a 19. század végi francia és általában az emberi társadalom mérlegét adja fölényes iróniával, Móricz vívódva és felháborodottan tekint szét a 20. századi Magyarország és kissé a korabeli emberi sors történetében.

Poétikai mérlege is hasonló a századelő korrajzregényeinek. A fáklya ugyanúgy szétfeszíti a fikciót, mint a korabeli írói tanúskodások, de még képtelen megtalálni a maga új regényformáját a dokumentarizmusban. A regény poétikai dilemmája aligha azonosítható laza kompozíciójával, töredezettségével és szálainak szétfutásával. Sőt a figyelmes olvasó észre veheti, hogy A fáklya  felépítése nagyon is elgondolt. Öt könyvből áll és egy kivételével mindegyik könyv hét fejezetre tagolódik. A nagyobb és kisebb egységek kialakulását egyszerre diktálja a cselekmény menete, a színhelyváltozás és a tematika alakulása. Ebben a kompozícióban nem zavar bennünket az éles vágások alkalmazása, mert ezek ára a naturalista teljesség és folyamatosság, haszna pedig a drámai sűrűség és egy önelvű regényi időképzet. Ha úgy érezzük, hogy a széles társadalmi körkép, a szétfutó problematika, a vallástörténeti elemzés, az ösztönéletrajz és a szerelmi líra egymás mellé zsúfolása szétfeszíti a regényt, akkor magyarázatot csak a mélyebb rétegek vizsgálatától remélhetünk. Hiszen aligha hihető, hogy a 20. századi regényforradalom annyi sikeres rohama után ma csupán azért olvasnánk elégedetlenül A fáklyát, mert az kilép a meséből, s szabad teret ad a társadalomtörténeti megfigyeléseknek és a létproblémák fölötti elmélkedésnek. A cselekmény a pap hős társadalmi beilleszkedését követi. Az újonnan érkezett Matolcsy Miklós meglátogatja a szomszéd falu papját, Dékány nagytiszteletű urat, s részletes jellemzést kap tőle az arisztokráciáról, a dzsentriről és a kiszolgáltatott polgárról. Amikor pedig a környék földbirtokosával ismerkedik meg, arra kap alkalmat az írótól, hogy bepillanthasson annak álszent önzésébe. A parasztkurátorral elkezdett harcában még megmaradt számára a cselekvés lehetősége, s a kihívásra a független szegénység vállalásával válaszol. Azután mégis elfogadja Dékányné segítségét – a 18 aranyat –, ami közönséges krimibe rántja bele. Az aranyakkal hamar lebukik, mert azok ritka, hibásan vert darabok, s gyorsan visszajutnak első ajándékozójukhoz, az asszony volt szeretőjéhez, a  földbirtokoshoz. Matolcsy kihallgatását az urak politizálgatása keretezi, amelyben fennkölt eszmék keverednek az önzés, a brutalitás és a kéjsóvárság önleleplező megnyilvánulásaival. A társadalombíráló megfigyelések eleven bőségét látva az olvasónak egyre inkább az a meggyőződése, hogy A fáklya társadalomtörténeti anyagában több az életerő, mint a regényszervezőnek látszó krimi-történetben (mindezt tekintse a hallgató előzékeny emlékeztetőnek).

De mi a szerepe a főhős üdvösségtanának? Mert amellett aligha mehetünk el szó nélkül, hogy míg a századelő korrajzregényeinek többségében művész hős áll a középpontban, addig A fáklya egy református pap története, aki a hivatásával és az Isten-fogalommal küszködik. Annál kevésbé tehetjük ezt, minél inkább meggyőződünk róla, hogy a vallás motívuma hangsúlyában a társadalmi körképével vetekszik a regényben, hiszen egy nagy biblia-tanulmányban és vissza-visszatérő hosszas elmélkedésekben ölt testet. Először Matolcsy éhség-útjának legreménytelenebb jelenetében bukkan fel. Egy idegen szólítja meg a papot a határban, s azonnal egy természetvallás különös tanait zúdítja rá és szenvedéllyel érvel az egyházak tanainak, valamint érdekeinek összefüggéséről.

A cselekmény szintjén ennek a jelenetnek megvan az epikai hitele, hiszen a pap akárkiben valláselméleti gondolatokat kelthet. S az is hihető, hogy a véletlen találkozás után „rögtön” felgyúlt, s elhatározza a hit témájának kidolgozását. A vágásos regényszerkezet már a kész bibliatanulmányt állítja elénk, amint Matolcsy felolvassa Dékánynénak. A felolvasás a tanulmány regényesítését szolgálja, de képtelen igazi regényanyaggá minősíteni, mert meghagyja annak fogalmi létformáját. Egyébként a tanulmány izgalmas, s fikcióként meggyőző lehetett volna. Gondolatmenete arra hivatott, hogy a hőst elvezesse a szeretet hirdetéséig. Tudjuk, hogy pályája elején Móricz Zsigmond – a jogi kar és a bölcsészet előtt a debreceni református teológiával is kísérletezett, s itteni stúdiumainak nyomát egy biblia-tanulmány is őrzi. A lelkészi pályán családja anyagi ágának hagyományait is követhette volna, s hogy nem követte, abban korán támadt kételyei is kifejezést nyertek. A fáklya biográfiai indítékaira tehát hamar rátalálunk, amivel azonban csak elodázzuk a kérdést: milyen szerepet tölt be a regény önérvényesítő gondolatmenetében a főhős hivatása, és – annak függvényeként vallástörténeti tanulmánya, valamint lételméleti töprengése.

A pap in natura is paradigmatikus alak: hivatásszerűen foglalkozik az örök és egyetemes kérdésekkel, s az ember hétköznapi világába kellene lehoznia az istenit. A fáklya írója ebből a feloldhatatlan dilemmából indul ki, ezért hősét az egyetemes léthelyzettel szembesíti. A szembesítés azonban aligha válhat megütközéssé, mivel a pap teológiai és erkölcsi töprengései sohasem találkoznak életproblémáival. Amikor Matolcsy Miklós fogadási ünnepségén felbukkan a papi hivatás fáklya-hasonlata, az író hitelesen keveri annak tartalmaiban és képzettársaiban a frázist és a nem emberi feladat küszködő felismerését. Matolcsy  Miklósnak azonban míg társadalmi és politikai konfliktusai is egyéni életéből indulnak ki, a fáklya-szerepben nem lehetnek próbái.

A fáklya „regényei” végülis csak a zárófejezetben alkotnak epikai és gondolati egységet. Itt – a falusi bálon kitört tűzvészben – a szenvedés, a pusztulás, a halottak és az ember-maradékok láttán a végső kérdésekkel kerülnek szembe a hősök épp úgy, mint a társadalmi és művelődéstörténeti körkép szeletei. A létproblémák körében a vallástörténet és az erkölcstan autentikus közegbe kerül, s a társadalomtörténet és az egyéni élet távlatot kap. Innen nézve látható: az író célja az, hogy biblia-tanulmányaiban és erkölcsi tépelődéseiben elvezesse főhősét a szeretet hirdetéséig amely A fáklyában a nemzeti eszme mellett a konfliktusok egyetemes feloldását hivatott szolgálni. Matolcsy tragédiája abban van, hogy a külső és belső veresége után erre a szeretet-vallásra is kétségbeesett kétellyel tekint. S végül a természet örök törvényeire figyelmezteti a rábízott embereket ugyanúgy, mint önmagát.

Annyi társadalmi és erkölcsi bűn, s egyéni bukás távlatában a regényzáró tűzvész vajon a forradalom jelképe? Matolcsy egy elkeseredett pillanatában arról beszél, hogy „itt valahol elmérgesedett az élet… Itt már egy nagy gyógyító kúrára van szükség… A Krisztus nemcsak türelem, a Krisztus szava parancs is: … a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is”. De a tűzvész a pusztulással, a katasztrófával azonosul a regényben, amivel Matolcsy csak az élet öngyógyító erejének hitét tudja szembe szegezni. Vegetatív optimizmus ez, amely legalább olyan elkeserítő, amilyen vigasztaló.

A pap végszavai a regénynek egy korábbi életképére is rímelnek: „Távolabb jött. Az egész képben valami természetes kivirágzás volt, állati és emberlét alatti boldogság virágzása.” Ez az emberlét alatti boldogság többet megsejtet Matolcsy Miklós tragédiájának feloldásából, mint a szeretet trónfosztása és a természet örök törvényeinek hirdetése. S A fáklya regényelméleti lehetőségeinek is megsejtetője ez az életkép. Ha az író a dolgokat beszélteti, s csupán eleven megfigyeléseinek bőségére bízza olvasóját, bizonyára megteremti azt a közeget is, amelyben egy elvont oksági rendszer erőltetése és retorikus szerzői meghosszabbítások nélkül egybeépülhet társadalomrajz, Istenkeresés és kétségbeesés.

 

Budapest, 2005. február 1.

 

 Bodnár György